A Pannon-tó emlékei a magyar tenger partján

Babinszki Edit | 2016. 08. 29. | National Geographic Magyarország | A balatoni magaspartokat a közhiedelem löszfalakként tartja számon, pedig ezek valójában jóval idősebb üledékek: az egykoron a Kárpát-medencét kitöltő Pannon-tó emlékei.

Fehér homok és szürke agyagrétegek az aligai magasparton
Fotó: Sztanó Orsolya

A balatoni panorámához szorosan hozzátartozó, néhol a 80 méteres magasságot is elérő partfalak Tihanynál, majd Fűzfőtől Kenesén és Akarattyán át kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen Fonyódig húzódnak. A meredek, viszonylag állékony falakat a Balaton hullámverése alakította ki a vízszint szabályozása és a parti védművek megépítése előtt. A közhiedelemmel ellentétben azonban nem a jégkorszak száraz szelei által szállított és kiülepedett porból álló lösz alkotja ezeket, hanem a Kárpát-medencét egykoron kitöltő hatalmas tó, a Pannon-tó sekély, hullámveréses vízében, csendes öbleiben, a partot kísérő, medrekkel, mocsarakkal tarkított partján lerakódott üledékek.

A Paratethys kiemelkedő hegységek által elszigetelt részmedencéi a miocén folyamán
Illusztráció: Müller P. és munkatársai nyomán

A Pannon-tó története sok millió évvel ezelőtt kezdődött: az oligocén folyamán (34–23 millió éve), az Eurázsia és Afrika között húzódó Tethys-óceánról a kontinensek közeledése és az ehhez kapcsolódó hegységképződési folyamatok hatására levált a Paratethys nevű tengerág, amely a mai Rhône-folyó völgyétől a Kaszpi-tóig húzódott. A késő-miocénben, körülbelül 11 millió évvel ezelőtt, a kontinensek további közeledésével elkezdődött a Kárpátok vonulatának kiemelkedése, amely végleg leválasztotta a Pannon-medencét, s a benne rekedt hatalmas víztömeget a Paratethys többi medencéjétől.

A kezdetben még normál sótartalmú tengervizet a medencét körbeölelő, egyre magasabbra emelkedő hegykoszorúból érkező bővizű folyók felhígították, s kialakult a Pannon-tó, amelynek sótartalma a mai Kaszpi-tóéhoz lehetett hasonló. A tó vízszintje eleinte lassan növekedett és egyre nagyobb területet borított el. Körülbelül 9,5 millió évvel ezelőtt érte el legnagyobb kiterjedését, amikor területe meghaladhatta a 250 000 négyzetkilométert és szinte az egész Kárpát-medencét kitöltötte. Vízmélysége átlagosan néhány száz méter volt, de egyes árkokban akár ezer méternél is mélyebb lehetett. A Pannon-tóba északkelet és északnyugat felől hatalmas folyók ömlöttek, melyek a bennük szállított óriási mennyiségű hordalékból deltákat építettek.

A Pannon-tó: A, körülbelül 9,5 millió évvel ezelőtt, a legnagyobb kiterjedése idején. B, körülbelül 9 millió évvel ezelőtt, amikor a tavat feltöltő folyóvízi delták elérték a mai Balaton környékét
Illusztráció: Magyar I. nyomán

Az északnyugatról érkező, dél-délkelet felé előrenyomuló delták körülbelül 8-9 millió évvel ezelőtt érték el a mai Balaton környékét. A mai magaspartokat felépítő üledékek ekkor rakódtak le: a deltaágak között húzódó nyílt tavi térszínek fokozatosan feltöltődtek, majd kiédesedtek, végül elmocsarasodó öblök alakultak ki. A tó vízszintjének kisebb ingadozásai miatt ez a ciklus sokszor ismétlődhetett: a nyílt vízi körülmények visszaálltak, majd újra feltöltődtek az öblök, az így kialakuló mocsarakat pedig újra és újra elöntötte a tó vize. Ezeket a 4-8 méter vastag üledékciklusokat jól megfigyelhetjük a tihanyi Fehérparton, a kenesei Fáncséroldalon, vagy Akarattyán, a Csittény-hegyen. A viszonylag gyengén kötött, világosszürke, fehér kőzetliszt- és finomhomok sorozatok a tó sekély vizében, az ezeket tagoló sötét színű, szerves anyagban gazdag agyagrétegek mocsári környezetben keletkeztek.

Megkövült hullámfodrok a réteglapokon Kenesén. Ugyanilyen hullámfodrok láthatók a Balaton 0,2–1 méter mély vízében, amíg fel nem keverik a fürdőzők az iszapot
Fotó: Sztanó Orsolya

Ha szeretnénk közelebbről is megismerkedni a magaspartokat felépítő üledékekkel, akkor, ha a déli parton nyaralunk, a legcélszerűbb Fonyódra utazni. Itt, a stranddal szemben lévő sétaúton induljunk felfelé és mielőtt felérnénk a part tetejére, térjünk le jobbra, egy homokos ösvényre! A fölénk magasodó falon a Pannon-tavat feltöltő folyók keresztrétegzett üledékeit és a beléjük áthalmozott kagylómaradványokat figyelhetjük meg.

A tihanyi fehérparti feltárás üledékes ciklusai
Fotó: Sztanó Orsolya

Aki az északi parton jár, annak a Tihanyi-félsziget délkeleti oldalán található fehérparti feltárást egyszerűbb felkeresnie: a fák közül messziről látható partfal egy picike erdei parkolóból közelíthető meg, ahonnan a meredek lejtőn felmászva érünk célhoz. Itt az egykori mocsarakban lerakódott szenes agyagokon kívül az agyagba települő finom homokfodrokat és az egykori Pannon-tavat ostromló viharok által összesodort kagylóhéjakat figyelhetjük meg.

Congeria ungulacaprae, ismertebb nevén a balatoni kecskeköröm
Fotó:  Lantos Zoltán

A napjainkban közel függőleges partoldalak régen enyhén lejtettek és kinyúltak egészen az akkor még magasabb vízszintű Balatonig. A magaspartoknak az alja átnedvesedett, meggyengült és gyakran nagy felületen leomlott. Ezeknek a hajdani partfalomlásoknak köszönhető a környék híres legendája is a balatoni kecskekörmökről. Ezek, a régebben tömegesen, ma már ritkábban a Balatonból partra sodrodó „kecskekörmök” a néphagyomány szerint egy fiatal pásztorlányka Balatonba veszett aranyszőrű kecskéinek márványfehér körmei. Valójában azonban a Pannon-tóban egykoron élt jellegzetes kagylók, a Congeria ungulacaprae-k lekoptatott búbjai, melyek megtalálhatók a magaspartok üledékes rétegeiben. A gyakori partomlásokkal nagyon sok ősmaradvány, köztük Congeria héj került a Balatonba, ahol a hullámverés lekoptatta őket és „kecskekörmökként” partra sodródtak. Leggyakrabban a Tihanyi-félszigeten találkozhatunk velük, ahol a Gödrösben, a Barátlakásokhoz vezető út mentén még ma is nagy számban gyűjthetők az eredetileg magukba záró pannon-tavi rétegekből.

Forráscikk megtintése: ng.hu

 

Kapcsolódó tájegységek